Felébredtem éjjel kettő körül. Körbejártam a házat, becsuktam néhány nyitva hagyott ablakot, de azért előtte kihallgattam a szabadba. Az éjszakai csendben gyönyörűen énekeltek a madarak, szerelmes énekük kristálytisztán szólt. Rádöbbentem, hogy ezt, ilyen szépségben, csak csöndben lehet meghallani.
Aztán ahogy majd bekövetkezik a reggel, s a város magához tér, beindítja a saját zajait, s egyszer csak azt veszem észre, hogy már semmit sem lehet hallani a madarak énekéből. Talán csak foszlányokat. Hajnaltól késő éjszakáig "termeljük" a magunk zaját, zúgunk, morgunk, kalapálunk, s szirénázunk, ha kell.
Talán ilyen az Úr hangja is. Ha csöndben vagyok - meghallom. S rádöbbenek: gyönyörű. Mint egy szerelmes dal. Aztán megérkezik a hajnal, s vele együtt ébred a város, s én is, és megteremtem magam körül a zajokat. Onnantól kezdve nem hallom az Urat, csak foszlányokat...Elvesznek dallamok, melyek azt mondják: Ő az én szeretett Fiam, Őt hallgassátok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése