Húsz év után...

Húsz év után sem mondok mást, mint hogy IGEN.

20 éves a házasságunk Feleségemmel, Gabival. Ma van a napja, s este méltóan megünnepeljük.

Hogyan jutottunk el idáig és hogyan jutunk tovább? Nos, a titok egyszerű. Felismertük, hogy a házasságunkra időt és figyelmet kell szánni. Olyan ugyanis a házasság, mint a kerékpározás - ha egyszer megtanulod, soha többet nem felejted el, hogy mit kell tenned a guruláshoz, de ettől még lepotyoghatsz róla. Ha nem figyelsz, jön egy fránya kavics, egy alattomos kátyú, s már kész is a baj. S az esés után a sajgó sebek nehezen gyógyulnak. 

Egyrészt tehát arra van szükség, hogy időt szánjunk a kerékpározásra -a házasságunkra- rendben van-e minden tartozék, jók-e a fékek, nem laposak-e a kerekek - a rászánt időt számunkra a megfelelő felkészülés jelenti. Akár például egy jó jegyes felkészítés. Megismerni a másikat, elmélyedni a lelkében, rájönni arra, hogy neki is vannak gyengeségei, mint nekem is, és felfedezni az értékeit. 

Persze most már könnyen beszélek, mert bevallom őszintén, ez az alapunk valahogy nem volt tökéletes. Ma már sokkal nagyobb rálátásunk van a kezdetekre, a jegyesség szükséges lépéseire. 

Az idő odaszánása a jelenidőben is elengedhetetlen. Oda kell adjam az időmet a Feleségemnek és ugyanezzel ajándékozhat meg Ő is engem. Ha valaki megkérdezi, hogy mi hogyan, s miként tudunk időt biztosítani egymásnak, amikor annyi, de annyi dolgunk van - azt szoktam válaszolni, hogy egyre több olyan dolgot csinálunk, ami összeköt minket, nem pedig szétválaszt. Együtt munkálkodni valami hasznos területen - mindig közelebb hoz minket egymáshoz.

A figyelem a házasságunkra jelenti azt -mint a kerékpározáskor-, hogy odafigyelünk az útra, a szemben jövőkre, a mellettünk elsuhanókra. Észre kell vegyük a út szemmel látható hibáit, s ki kell kerüljük azokat. Meg kell figyelnünk, hogy mások hogyan cselekednek, amikor elérik őket is a bajok, s nem szégyen egymástól tanulva előbbre jutni. Ezt mi közösségben éljük meg, egész konkrétan egy házas közösségben. Nem mondom, hogy lehetetlen lenne enélkül a közösség nélkül élnünk a házasságunkat, de hogy sokkal nehezebb lenne, abban egészen biztos vagyok. Nekünk nagy segítség.

Van még egy apró dolog, mely a Legnagyobb. Vele kellett volna kezdjem. Igen. Isten. Az Ő jelenléte és támogató szeretete nélkül (is) rettenetesen nehéz lenne. Mi ezt így éljük meg, s ebben hiszünk. Hisszük azt, hogy a házasságunkat szentségként megélve több, mint egy tandembiciklizés. Ez azt is jelenti, hogy megpróbáljuk az életünk minden egyes területét odaadni, rábízni az Úrra. Van, hogy sikerül, van, hogy nem. De amikor sikerül, akkor mindig kiderül - általában utólag -, hogy jól döntöttünk. Mert a házasság is egy döntés, minden egyes időpillanatban. Döntök-e a szeretet mellett, vagy nem...Döntök-e a Társam mellett, vagy nem. A szeretet forrása pedig maga Isten. 

Húsz év után is IGEN!