Tényszerű szeretet...

Van ugye egy olyan állapot, amit gyermekkorából szerintem Mindenki ismer. Egyedül vagyok otthon, megteszek valamit, amit nem kellene. Megteszem, mert megtehetem, hiszen nincs ott az, aki fegyelmezne, figyelne reám, aki rám szólna: "Ezt most ne tedd!" 

De aztán hazajön Apa, vagy Anya, s rossz esetben minden kiderül. "Ezt nem kellett volna, drága gyermekem. Máskor ne tedd! Akkor se, ha nem vagyok itthon, ok?"
S aztán kezdődik minden elölről, hiszen elment otthonról az, aki fegyelmezne, figyelne reám, aki rám szólna.

S ez a  szokásunk átitatja az egész életünket. Ha nincs ott Apám, Anyám; ha nincs ott a Tanár, ha nincs ott a Főnököm, stb.

De hogyan állunk ezzel, ha Istenre gondolunk? Ő "sincs" ott? Most éppen nem lát? Most éppen nem fegyelmez, nem figyel reám, nem szól rám? Mit gondolunk erről?

Egy Mindenhatóról gondoljuk esetleg azt, hogy elfordította a fejét, mert most a szomszéd Mari nénivel, s annak hites urával, Pista bácsi vergődéseivel van épp elfoglalva? Hát...hitünk mérője az, hogy erről mit gondolunk.

S ha végül is úgy gondoljuk, hogy Isten állandóan - real time - figyel ránk, akkor úgy gondolunk-e rá, mint arra, aki fegyelmez engem, rám figyel, rám szól, ha gondot lát az életemben?

Nem, Isten ennél sokkalta több. Ő állandóan szeret engem. Nem tudja megtenni, hogy nem teszi ezt meg.

Örök időben annyira szeret, hogy bármikor képes megfogni a kezem, megragadni a gondolatomat, hogy megmentsen. Nem azért teszi ezt, mert ez a feladata, hanem azért, mert azt akarja, hogy Vele legyek. Őbenne. Általa. Érte. Mert tudja, hogy ennél nincs több nekem.
Lehet ez akár egy felismerés is...de több annál. Tény. Tényszerű szeretet.