Otthonunkban, ahol élünk, a nagyszobánkban egy cserépkályha adja a meleget. Az utóbbi egy hónapban valami történt, mert egyre nehezebb volt begyújtani, s amikor már egy kicsit égett, akkor minden ajtónyitást azzal hálált meg, hogy beköhögött egy nagy adag füstöt a szobába. Szellőztetés, ajtónyitás, füst be, szellőztetés, ajtónyitás, füst be, stb.
Döntés született: nem várjuk meg a tavaszt, hanem délutánra várjuk a kályhás bácsit, mert hittük, rajtunk már csak ő segíthet. El is jött szépen, szétszedte a kályha tetejét, s kitakarította rendesen. Két vödör szutyok lett a végeredmény és az, hogy akkora huzat lett a kályhában, hogy egy papírlap odatapadt a kinyitott kályhaajtóhoz, amikor próbából odatette. Vidáman pattog már újra a tűz, s a kályha melege betölti az egész szobát és életünket.
Miért mesélem el mindezt? Akik ismernek, márt sejthetik... :)
Most, a Nagyböjtben pont ilyen az életünk. Vagy legalábbis hasonló. Egy egészen kicsit.
Semmi más dolgunk nincs, mint dönteni, nem akarjuk tovább "élvezni" az életünkbe betóduló füstöt. A Kályhás csak a hívásunkat várja, jön és kitakarít. Döbbenetes módon még pénzt sem kér érte. Mi a következménye annak, hogyha meghívjuk Őt az életünkbe?
A hétvégén voltam egy lelkigyakorlaton, s olyan tűz lett a szívemben, mint még talán sohasem. Úgy vágytam az Istennel való találkozásra, mint egy falat kenyérre és Ő egy egész nagy, háromkilós veknit ajándékozott Magából nekem.
Uram, add, hogy ez a tűz lobogjon az életemben, űzd el a füstöt, tisztítsd meg a szívem járatait. Köszönöm, hogy vagy nekem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése